Nemrég megkérdezték tőlem, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni. Az első pár pillanatban megszólalni sem tudtam, csak kerestem a kérdésre a választ. Azt a választ, ami eléggé kifejezi és leírhatja azokat az érzéseket és gondolatokat, amik felmerültek bennem eme szó hallatán.

Szerelmesnek lenni? Gyönyörű, persze csak akkor, ha nem egyoldalú. Máskülönben borzalmas, szívet szaggató. Igen, tapasztalatból mondom, de szerencsére most ez, nem az a szituáció. Ennek ellenére, átéltem már azt az érzést, amikor az ember csak reménykedik abban, hogy végre valaki olyat talált, aki viszonozza a benne kialakuló szerelmet. Aztán, mintha egy hangyát összetaposnánk százszor, míg utolsó leheletét nem veszi, porrá zúznak bennünk mindent. A földdel tesznek egyenlővé érzelmi alapon, ami megcsorbítja világunkat, s csak bízni tudunk abban, hogy újra összekaparhatjuk magunkat annyira, hogy duplavastag fallal körül véve, ne érezzünk sajnálatot önmagunk iránt.

Néha elgondolkodom az életemen, hogy hogyan és miként vezetett ide az utam, ahol most vagyok. Eszembe jutnak a keserű percek, amikor azt éreztem, hogy szeretnék valahol máshol lenni és valaki más lenni. Eszembe jutnak az örömteli pillanatok, amikor lélekben hat szaltót megcsináltam egymás után és úsztam a vidám mámor áradatában.